Az ember,mikor leragad egy városban, csoda ritkán történik, bár kérdés, mi a csoda? Nem tudom, minden nap más, ahogy mostanában Nietzsche-nél olvastam, "...-mert a létezés és a világ csakis esztétikai jelenségként nyeri el örök igazolását:" Persze ez most bonyolult, hogy hogy jön ez ide, mindenesetre kellemes volt, mikor kúsztam egy szokásos szűk pécsi utca használhatatlan járdáján torlódó autók között, és pánikolt velünk szemben egy cirmos macska, mivel nem volt hova menekülnie embertársai elől. Jobb és bal oldalon, középen, az "úttesten", ami egy autónyi, és mögötte is közeledést, veszélyt látott részünkről, még gondoltam is, na, most aztán hogy döntesz? Ki lesz a szerencsés nyertes? A kevésbé rossz. Tényleg nem volt hova futni, és mi csak közeledtünk minden irányból, már határozottan pánikban volt, mondjuk meg is értem, mert én sem tudtam volna választani senkit közülünk, esküszöm..szóval mindenki ment a maga útján, magába- borultan és a macska hirtelen viselkedést váltott, leült, és mint az elfogulatlan zsűritag, akinek pár perce van, hogy döntsön a zseniálisok között, mindenkit alaposan végigmért. Muszáj volt választania, nem volt mese. Pár másodperce volt csak. Mindenkit alaposan végigmért, teljesen nyugodt pózt vett fel, beült az egész szerencsétlen helyzet mértani közepére, minden idegszálával próbált visszakapcsolni ösztönei bölcsőjéhez, a tiszta játszmákhoz, a térképhez, ami szagokat, méreteket, emlékeket, ízeket, hangokat rajzolt a fejébe és azonnal, határozottan döntött. Nem forduéhatott volna elő, hogy a döntése rossz legyen
Állapot- jelzés
Ma óriási erővel kezdtem hozzá a dolgaim intézéséhez és a rutinfeladatok teljesítése után mégis leragadtam, és a lényegig nem jutottam el--bár megírtam pár kínosan kötelező e-mailt, amit akár vehetek sikernek is..hagyom magam süppedni, hagyom, hogy ebben az, aktivitás híján teljesen veszélytelen állapotban enyhén megborzongassanak a TV-ből alattomosan elősomfordáló, kötelezően elmeszociális hírek--néztem az utolsó, félig-kész festményemet, napot óta először, eddig próbáltam nem is gondolni rá, hogy kimossam az agyamból, elakadtam vele, az az igazság. Aztán túllettem ezen is és megtörtént, ami szokott ilyenkor-sokszor érzem, hogy végtelenül unalmas az egész- szóval rámosolyogtam és terveztem, hogy ma mások számára is láthatóvá teszem a dolgot, hogy előhozzam a kicsit használt, néhol enyhén megkopott, de az átlagos szemnek mégis áron felüli bársony mögül az egyetlen barátnőmet Velencéből, valami gyanús helyről, korát meghazúdtoló extrém, és megint őrületes szerelésben az örökös női képesség birtokában, a csábítás végtelen emlékeivel, életveszélyes irigységgel és erőszakkal körülvéve...
aztán elhalasztottam, kicsit még elvagyunk, mielőtt bárki bámulhatná vagy megvenné...milyen furcsa ez így
Kritika
gettómilliomos
amikor létrejön egy ilyen volumenű film, mindig hagy maga után egy jelentős űrt, bizonytalanságot, depressziót, elhagyatottságot, gyomoridegességet, lábremegést, nem lehet átlépni, csak úgy túl lenni rajta...és mikor ezt érzem, akkor van az, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy láttam-e vagy sem, nem azért, mert jó vagy rossz, hanem, mert a része, alkotóeleme lett a nagy egésznek. Vannak jó és esetleg nem olyan jó filmek, de nem hagynak űrt, nem épülnek úgy be az életünkbe, mint a víz, ahogy állandó állapotváltozásaival, körforgásával, életünk minden pillanatában valamilyen módon jelen és hatással van... ez a film beépül, ezen agyalni kell, erre az ember felébred éjjel és iszik pár kortyot, egy darabig biztos
